guruka

Már megint nem tudok aludni. Nemértem mi van velem mostanába, úgy tűnik átálltam a nyári időszámításra. Napközbe alszok éjjel meg fent vagyok. Csak most nem igazán tudok ezzel mit kezdeni. Ezért tanulok, vagyis tanulnék, de nem igazán megy.

Annyira megváltozott bennem minden, már nagyon vágyok a változásra, de hogy? Hogy álljak neki, el sem tudom képzelni, hogy mit mondhatnék neki. “Hé figyu, bocsi de már nem szeretlek, elköltöznééél?????” váááá ezt így nem lehet. Csak már nem bírom, már nem tudok olyan lenni vele, mitha minden rendben lenne, nem megy. És érzi, de még mennyire, hogy érzi. Vajon ő is ezt érzi, azt kívánja, hogy végre mondjam ki???? És félek, hogy ha kimondom akkor vége lesz és ha vége lesz velem mi lesz???? Tovább lépek majd vagy inkább visszatáncolnék? És ha akkor már nem lehet? De ha mindig félek mi lesz belőlem, nem élhetek folyton más árnyékába, nem lehetek ennyire életképtelen. Mikor legutoljára elvesztettem a szerelmem majd belepusztultam, de az más volt, az életem nagy szerelme volt hatalmas tűzzel, rengeteg könnyel, fájdalommal és olyan mértékű boldogsággal, amilyet félek sose élek át többé. Tényleg csak egy ilyen szerelem jut az ember életébe, tényleg csak egyszer kívánjuk azt h bárcsak örökké tartana? Vagy csak egyszerűen valaki olyan magara rakja a lécet, hogy rengeteget kell keresgélni míg valai más azt le nem veri? De már a nagy szerelmemre sem vágyom, sőt már hozzá se tudnék érni. Nekem most magány kell, egy kisebb nagyobb időintervallum egyedül. Szeretném megtalálni azt aki én vagyok, mert ez így nem megy. Így soha nem leszek önmagam és talán soha nem tudom meg ki vagyok én valójában. Vajon tényleg ennyire ragaszkodom, vagy csak elhitetem magammal, hogy kevés vagyok. Talán nem is félek egyedül csak jó ha van valaki. De azzal a valakivel ezt hogy tehetem meg? Tulajdonképpen csak használom arra, hogy ne féljek??? Mikor ezeke leírom rájövök, hogy mennyire nem azt adom ami vagyok. Játszom a hős szerelmest, az őszintét, miközben a legszörnyűbb dolgot követem el, amit lehet: még magamhoz sem vagyok őszinte, csak ilyenkor mikor, magamba nézek. És, hogy őszinte legyek egy cseppet sem tetszik a kép… inkább szánalmas!

Teljes lelkiismeretfurdalás….Tök kész vagyok a szombati miatt. Igaz nem csaltam meg, de bővült az ifó táram és nem örülök. Valamiért félek, hogy az a pár óra ami kesett, még tartogat a számomra meglepetéseket. Hihetetlen, hogy az alkohol mire képes, hogy ennyire más ember leszek tőle, mint szó szerint kibújna belőlem a “kisördög”. Utálom magam, néha bevillannak képek, vagy nem is tudom, talán csak gondolatok és kiráz a hideg közben, teljsen beleremegek. Sosem éreztem még ilyet. A bnőm szerint csak bemagyarázom, hogy rosszat tettem és saját magamat hergelem vele, de életembe nem utáltam még ennyire magam. A legszarabb az az egészbe, hogy egyik percben azzal nyugtatom magam, hogy ez egy semmiség, aztán újra belémhasít, hogy ismét szénné égettem magam. Olyan szintű bűntudatom van, hogy az valami hihetlen, undorító voltam, amiket mondtam, csak pár dolog vab meg, de egyszerűen hihetetlen, hogy én és ráadásul Róla….áhhhh Úgy érzem a szívem szakad meg már 2napja. Megőrít a lelkiismertem egyszerűen képtelen vagyok a vizsgáimra készülni annyira pörög az agyam ezen.

Csak azt tudnám megmondani miért???? Talán már tényleg nem vagyok szerelmes, vagy csak igazándiból másra vágyom és azt a mást annyira elnyomom/elnyomtam, hogy csak így tud a felszínre jönni… És egyátalán miért érdekel, hogy mit gondolnak az emberek… miért nem tudom leszarni, hogy mi a véleményük és egyátaán minek ittam ennyit??? vagy, hogy vesztettem el így a fonalat???? Nem értem magam…. Ha Ő nincs velem egy senkinek érzem magam, mintha nem lennék egész csak akkor ha van egy társam. De ha igazándiból belegondolok valójában társam van???? Nem! Ő sokkal inkább egy mankó vagy, hogy is mondjam egy élőlény akin élősködhetek…Lehet, hogy számomra teljesen mindegy, hogy ki csak valaki biztonságot nyújtson a magány ellen… Valóban ilyen lennék, tényleg szükségem van egy “gazdatestre” ahhoz hogy teljes értékű legyek????? Ennyire önző lennék??? Mivan, ha sose leszek képes független lenni, ha folyton kell majd valaki akibe kapaszkodhatok és mi lesz akkor ha nem lesz senki???? Annyira kemény dolgok ezek, és a legfájdalmasabb az, hogy tisztába vagyok azzal, hogy ilyen vagyok….És akkor most jönne az, hogy változás, változtatni, ugye? De hogy afrancba lehet ezen változtatni???? Ez olyan mintha félnék a sötétben és egyszer csak éjjel az erdőbe találnám magam, vajon mit tennék….bőgve rohannék, ahogy csak bírok, ha most elengedném a “mankóm” bőghetnék, de vajon hova futnék, keresnék egy másik mankót, vagy megtanulnék egyedül járni??? De ha félsz a sötétbe az erdőből sem tudsz csak úgy lazán kisétálni… De azt mondják ezt le lehet győzni… Hát én nem tudom, egyszer a nagy szerelmem, megcsalt és elhagytam. Több mint 2 hónapot egyedül voltam, persze a srácok jöttek, mentek, de kapaszkodnom nem volt kibe. A béka segge alá kerültem, egy roncs lettem lelkileg, pontosan addig a pillanatig, amíg vissza nem kaptam, után ismét ÉN voltam. Csak, hogy most már azt sem tudom, hogy kiaz az ÉN… Jó lenne, ha véget érne már ez a letargikus állapot ami bennem van, mert már nagyon unom, unom ezt a sok szar gondolatot a fejembe.

Csak tudjátok az a szar, hogy ha más teszi tönkre az életeteket akkor azt utálod, de aztán múlik az idő és elfelejted, hidegen hagy már, de ha te köpsz bele a saját levesedbe annál nincs vacakabb érzés, mert mindennap szembe kell nézned azzal, hogy mekkora marha vagy/voltál. Rákellett döbbennem, hogy tényleg a lelkiismeretünk a legnagyobb büntetés, metr ha az egyszer megszólal, nem lehet tőle szabadulni.

Üdvözlünk új bloglog blogodban